Beszámoló – 1956-os október 23-i megemlékezés, Sydney 2024
1956 a magyar történelem egyik fókuszpontja. Minden, ami előtte volt, felé mutat, minden, ami utána történt, belőle fakad. Még a meghamisított történelmünk is. 1956 a mi büszkeségünk, hálánk, kapaszkodónk. A mi precedensünk, hogy képesek vagyunk bármire. A mi reményünk. Ma is, most is, és tényleg bárhol és bármikor összehoz minket, minden
nézeteltérés ellenére. A mi DNS-ünk. Mint a magma a vulkán mélyén: nem nézhetsz azóta úgy magyar ember szemébe, hogy ne tudd, ez bennünk van, és bármikor kitörhet, hogy felégessen minden különbséget.
Sydneyben olyan diszpórával ünnepeltünk, akik még őssejtként őrzik azt anéhény ’56-ost, aki akkor és azért jött ki. És egyáltalán, ez a közösség, mint a legtöbb, földrajzilag ennyire távol lévő diaszpóra magyarsága, nagyrészt ’56-nak köszönheti a kialakulását. Hogy milyen érzés volt olyan embereknek emlékműsort csinálni, akik mindent jobban és közelebbről tudnak és éltek meg, mint mi? Csodálatos! Szerencsére ebbe nem volt időnk belegondolni, amikor összeraktuk a műsort, csak utólag villant be, de akkor ugyanazeknek az embereknek a szeme már tele volt könnyel, és hálálkodva szorongatták a kezünket. Zavarban voltam, mert nekünk kellett volna ugyanezt megtennünk, és bár, remélem, a műsor kifejezte már, most mégis
leírom ide, mert nem fér el tovább bennem: Nem! Mi köszönjük! Őszintén és örökké! Köszönjük ennek a bátor és akkor nagyon is fiatal nemzedéknek, hogy megtették a kedvünkért! Talán nem is tudták, mit tesznek, és sokan örökre megfizették az árát: a hazájuk elvesztését. Remélem, elhoztuk a haza üzenetét: Köszönjük!
És ha csak annyit tudtunk segíteni, hogy az ő gyerekeiknek, unokáiknak, az itt élő fiataloknak élővé tettük az ő bátorságukat, szenvedésüket és öndeláldozásukat, ez már elég jutalom nekünk. Mert ezen a vasárnapon bizony nagyon sok minden összefonódott: az eddig mindig szereplők most is ott voltak, Örtl Erika és Gáspár András elmondták a verseket, mint ahogy hűségesen teszik annyi éve már. Boldzsz András saját emlékei is ott voltak az ünnepen. B.Nagy Péter konzul úr nemcsak a két országot kötötte most össze, ahogy azt teszi mindig, most egy tragikus esemény, Potápi Árpád államtitkár úr elvesztése miatt ezúttal két világot is összetartott a beszédével. Egy közösséggé váltunk, ottlévők, otthon maradottak, gyerekek, felnőttek és idősek. Nagyon, nagyon hálás vagyok, hogy veletek élhettem meg! Ahogy akkor, most is csodát tett 1956.
beszámoló: Garmhegyi Edit – Kőrösi Sándor Csoma Program ösztöndíjasa
Fényképek: Bándy Erzsébet
Díszlet: Ilosvay Gusztáv
